A püspök és az
ördög
(részlet az Aranylegendából)
Egy szent életű püspök a szentek között Andrást különösen tiszteletben
tartotta, úgyhogy mikor valami munkához látott, ezt mondta: „Isten és Szent
András dicsőségére!” Az ősi Ellenség megirigyelte a szent férfiút, és föltette
magában, hogy minden ravaszságát összeszedve becsapja. Egy igen szép nő képére
változva elment a püspök palotájához és azt mondta, hogy szeretne meggyónni. A
püspök meghagyja neki, hogy gyónjék meg gyóntatójának, akinek teljes
felhatalmazást adott. Visszaüzen a nő, hogy lelkiismeretének titkait senki
emberfiának nem tárja föl rajta kívül. Meggyőzte a püspököt, aki magához
hívatta. Kinek az: „Esedezve kérlek, uram, könyörülj rajtam! Mint te magad is
látod, még leánykorban vagyok, és gyermekségemtől fogva előkelően neveltek, s
bár királyi vérből származom, ebben a zarándoköltözékben, egyedül jöttem
hozzád. Atyám, a király, aki igen hatalmas uralkodó, egy nagy fejedelemhez akar
férjhez adni, de én ezt válaszoltam: »Irtózom a nászágytól, mert örök szüzességet
fogadtam Krisztusnak, és ezért soha nem akarnék beleegyezni testi házasságba.«
Mikor aztán úgy sarokba szorítottak, hogy vagy az ő akaratának engedelmeskedem,
vagy bizonnyal mindenféle büntetéseket kell kiállnom, titokban elmenekültem,
inkább választva, hogy száműzetésben bolyongjak, mintsem hogy Jegyesemnek tett
fogadalmamat megszegjem. Hallván szentséged hírét, a te pártfogásod szárnyai
alá futottam. Azt reméltem, hogy tenálad nyugalmat lelek, titkos csendben
szemlélődhetem, elkerülöm a jelenvaló élet hajótöréseit és elmenekülhetek a
zajos világ zűrzavarai elől.”
A püspök, csodálván benne származása nemességét, testének szépségét, ily
hatalmas buzgóságát és ékesszólásának báját, nyájas és jóságos hangon
válaszolt: „Légy csak nyugodt, leányom, ne rettegj, mert az, akinek szerelméért
magadat és tiéidet s a te dolgaidat oly férfiasan megvetetted, ezért e
jelenvaló életben kegyelme bőségét, az eljövendőben pedig dicsősége teljességét
adja jutalmul. De én is, az ő szolgája, magamat és amim van, felajánlom néked,
s válassz magadnak lakást, ahol csak akarsz, de azt akarom, hogy ma az én
asztalom vendége legyél!” Erre a leány: „Atyám, ne is kérj engem erre, nehogy
még valami gonosz gyanú árnyéka vetődjék rád, és a te híred ragyogó fénye
elhomályosuljon.” A püspök erre: „Többen leszünk, nemcsak magunk. Így senkiben
sem születhetik gyanakvás.”
Asztalhoz telepedve a püspök és a leány egymással szemközt ült le, a
többiek jobb és bal kéz felől foglaltak helyet. Sűrűn pillantgat a püspök a
leányra, s nem szűnik arcát szemlélni, szépségét csodálni. S míg a szeme
rászegeződik, a lelke megsebződik. S míg arcát nem szűnik szemlélni, az ősi
Ellenség súlyos sebbel megsebesíti a szívét. Észrevette ezt az ördög is, és
egyre nagyobb szépséget öltött magára, s már a püspök közel volt az elbukáshoz,
hogy megkörnyékezze a leányt, amint erre alkalom adódik.
Ekkor hirtelen egy zarándok érkezett a kapuhoz, és erősen kopogtatván, nagy
kiáltozással követelt bebocsáttatást, de csak nem akarták beengedni. Már nagyon
zavarta őket nagy kiabálásával és a zörgetéssel, mikor megkérdezte a püspök az
asszonyt, mit szólna a zarándok ember bebocsátásához. Az így szólt: „Adj föl
neki valami nehéz kérdést. Ha meg tudja oldani, engedjük be, ha pedig nem, mint
egy tudatlant, aki méltatlan egy püspök színe elé kerülni, kergessék el.”
Mindenki helyesel, és egymás közt azt kérdezgetik, ki tudna valami fogas
kérdést fültermi. Mikor senkit nem találtak megfelelőnek, a püspök a leányhoz
fordult: „Van-e köztünk alkalmasabb, mint ön, ó, úrnő, aki mindannyiunkat
megelőzi ékesszólásban, és bölcsességben mindannyiunkat elhomályosítva
tündököl? Ön tegye hát föl a kérdést!” Felelt az asszony: „Kérdezzük meg, mi a
legnagyobb csoda, amit Isten valaha is egy kis dologban alkotott.” Megkérdezték
a vándort, s az visszaüzente: „Az arcok különbözősége és szépsége. Annyi ember
között, akik a világ kezdetétől fogva voltak és a világ végezetéig élnek, nem
találni kettőt, akinek arca minden vonásában hasonlatos lenne. Erre a kicsiny
arcra a test minden érzését ráhelyezte Isten.” Hallván a választ,
elcsodálkoztak, mondván: „Igaz és kitűnő a kérdés megoldása.”
Akkor az asszony ezt mondta: „Tegyünk föl neki egy ennél is fogasabb
kérdést! Ebből még jobban megismerjük bölcsességét. Kérdezzük meg tőle, hol
magasabb a föld minden egeknél!” A vándor így válaszolt: „A tűzégben, ahol
Krisztus teste lakozik. Krisztus teste ugyanis magasabb minden egeknél, de a mi
testünkből formáltatott, továbbá a mi testünk földszerű anyag; ha tehát
Krisztus teste minden egek fölött van, és a mi testünkből vette eredetét, a mi
testünk pedig földből teremtetett, nyilvánvaló, hogy ahol Krisztus teste
lakozik, ott bizonyosan magasabb a föld az égnél.” Beszámol a küldönc, hogy mit
válaszolt a zarándok, és íme, mindannyian elcsodálkozva helyeslik a válaszát, s
magasztalják bölcsességét.
Az asszony ismét megszólalt: „Tegyünk föl neki egy harmadik, igen nehéz
kérdést is, mely titokzatos, homályos és nehéz megoldani, hogy harmadszor is
megpróbáljuk bölcsességét. Ha méltó, joggal engedjük a püspöki asztalhoz. Kérdezzük
meg tőle, hogy mekkora távolságra van a föld az égtől!” A zarándok így felelt a
küldöncnek: „Menj vissza ahhoz, aki téged küldött, és kérdezd meg erről
szorgalmatosan. Ő jobban tudja énnálam, s jobban megfelelhet neked, mert ő maga
megmérte ezt a távolságot, amikor a mennyből a mélységbe zuhant. Én soha nem
zuhantam le az égből, és sohasem mértem meg ezt a távolságot. Nem asszony az,
hanem az ördög, aki nőalakot öltött.” Ezt hallván a küldönc igen megrémült, és
amit hallott, elmondta nekik. Mindannyian ámultak-bámultak, az ősi Ellenség
pedig eltűnt közülük. A püspök magához térvén keserűen vádolta önmagát,
jajveszékelve könyörgött bocsánatért az elkövetett bűn miatt. Visszamenesztette
a küldöncöt, hogy vezesse be a zarándokot, de már nem találta.
Ekkor a püspök összehívta a népet, és kendőzés nélkül szép sorjában
elmesélte a dolgot. Meghagyta, hogy mindannyian kitartóan böjtöljenek és
imádkozzanak, hátha valakinek az Úr méltóztatna kinyilatkoztatni, hogy ki volt
az a zarándok, aki ettől a nagy veszedelemtől megszabadította. Még azon az
éjszakán kinyilatkoztatást kapott a püspök, hogy Szent András volt, aki az ő
megszabadítására zarándokruhába öltözött. A püspök növekedett a Szent András
iránti ájtatosságban, és ezután még nagyobb tiszteletben tartotta a szentet.
fordította: Déri Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése